Életem célja, hogy a keresőknek megvilágosodást, a bolyongóknak megérkezést, a sötétbe fényt vigyek. A világot sokféle sötétség borítja. A tudatlanságé, a reménytelenségé, az önzésé, a születésé, a pusztulásé… Mind-mind más; van közte jó és gonosz is. Én hiszem azt, hogy a jó sötét: titkok hordozója, a létezés legnagyobb titkaié. És hiszem azt, hogy az ember feladata a gonosz sötétbe fényt vinni. Ha fényt viszel belé, az éj szomorú lesz, de szép is, mint a csillagos éj, és a keserűség eltűnik belőle. Az ember, aki gyakran hangoskodik, nagyképűsködik, és próbál magabiztosnak látszani, valójában egy tudatlan és kereső lény. Titkok és ismeretlen dolgok vesznek körül bennünket, amiknek mélységéről csak sejtésünk lehet. Minden megbecsülésem azoké, akik tudják ezt, és a titkokat és kérdéseikre a választ odaadóan és áhítattal keresik. És még inkább megbecsülésem azoknak, akik bárhol, bármilyen körülmények között éljenek is, de világító csillagok az őket körülvevő sötétségben, mert ők segítik a keresőket válaszaikhoz közelebb. Milyen gyámoltalan és esendő is az ember, eltévedtségében! Minél magabiztosabb, általában, annál elveszettebb. Az igazság igazi mélységei nem birtokolhatók ugyanis, csak befogadhatók, nem megfogalmazhatók, csak átláthatók, mert az Élet: Titok.

Életem célja, hogy az erdők üzenetét szívembe fogadjam és a világnak bemutassam. Az erdő nem csupán egymás mellett álló fákat jelent, hanem a természet embertől nem érintett működését is, hiszen kis tisztásoktól eltekintve mindent erdő borítana, ha nem volna ember. De van ember, aki az Erdőből kiszakított magának részeket, és félelmében erődöket alakított ki a természettel szemben. Pedig, ha elengedné félelmeit, és újra a fák között, a fák alatt élne, befogadná, magába engedné áramolni a természetet, olyan élő örömet és végtelen varázslatot ismerne meg, ami után a város fagyott és élettelen biztonságában hiába sóvárog, s amit csak ízlelgethet a “kirándulások” által. Mindannyian vándorok vagyunk itt, a Földön, de vannak, akik ezt a tényt magukhoz ölelik, mások ágálnak ellene. Életünk útját, átvitt értelemben való vándorlásunkat az erdő világában megélni: iskola. A bátorság, a megismerés, a befogadás és a megérzések iskolája. Szépsége és tanításának mélysége semmi emberkéz alkotta dologhoz, még a kertekhez sem fogható. Gazdag ez a tudás, mint az ősz, színeivel, gyümölcseivel.

Életem célja, hogy a szenvedőknek vigaszt nyújtsak, és erőmhöz mérten szenvedéseiken enyhítsek. A lelkükben és testükben tökéletlenséget tapasztalók közül a békétlenek szenvednek leginkább, épp ezért a lelki békét és tartást gondolom a legfontosabbnak, amikor lelkünk fogékony a szeretetre, az élet örömeire és szépségeire, de állhatatos is, és nem zökkentheti ki kedvező állapotából minden apróság. Ebben a fogékony, együttérző állapotban részvét és hivatástudat ébred bennem a nap mint nap szenvedések közt élő ártatlanok felé, akik a társadalom, vagy egy ember önzése, igazságtalansága miatt mennek tönkre, a nyomorultak, foglyok, gyengék, nők, gyermekek, árvák, özvegyek irányában. A rajtuk való segítség, és az igazságosságon való munkálkodás öröme, semmi mással össze nem mérhető mélységű boldogságot ad az embernek, megfoszt az önmagam körüli forgástól, értelmet ad a mának és a holnapnak is. Ez a mély boldogság teszi igazán őszintén kedvessé és odaadóvá az embert, még akkor is, ha elkeseríthetné a sok bánat és szenvedés, amit látnia kell.

Életem célja, hogy az igazság szolgája legyek. Az igazság alatt arra a dologra gondolok, amire minden igaz ember törekszik, legyen öreg, vagy csak apró gyermek. Ez a velünk született igazságérzet nem azonos a gyakran fonák és cinikus törvénykezéssel. Az igazság szeretete, ami magábafoglalja az elszántságot is annak védelmére: ez a megalapozója minden higgadt, bátor, felelős döntésnek, s így hosszú távon mindannak, ami a világ rendjében előrevisz. Ez a bennünk munkáló erő, ami kutat, tanúsít, megalapoz, fűt, ez a minden pillanatbani Létnek és magának a beszédnek is a legalapvetőbb föltétele, s a világban is minden effelé tart, még ha ideig-óráig a dolgok valódi arca elleplezhető is. Az igazság elfogadásából, abból, hogy minden dolog az, ami, és nem más, számtalan dolog következik, legfőképp is a tettek és vélemények megítélhetősége, másrészt kapcsolatba kerülésünk útja is a “jó”-val, ami végső soron az Élet igenlése, az adás ontológiai lényege, ami nem más, mint a másik személy hangsúlyozása, legalábbis az attól való felvállalt függés.

Életem célja, hogy az ember és a teremtett világ közti harmóniát elősegísem. Ez a harmónia az ember részéről alázatot, odafigyelést, olykor aktív tevékenykedést, olykor örömteli várakozást, olykor vizsgálódást követel. A természet csodálatos rendszert alkotó testében az ember egészen egyedülálló, agilis, terjeszkedő tag. De a legfontosabb tulajdonsága, hogy magán túl gondolkodik és érez, ezért felelősség terheli, hogy a természettel szövetségben éljen, ne háborúban. Más dolog egy darab földnek, és minden rajta élőnek gazdája lenni, és más az urának lenni. És ami szintén fontos: az ember szerepe a természet helyes rendjében véges. Nem szabad tehát mindent akarnunk. Ha hagyod élni a világot, de elmész “vendégségbe” az érintetlen vadonba, sokkal többet tanulsz ott, mintha megszerezted volna magadnak. Csak figyelj szeretettel és befogadó lélekkel! Kertjében ülve, és megpihenve, vagy egy erdő fái közt sétálva a szív és lélek megnyugszik. Ez az a tiszta állapot, ami méltó és kívánatos minden élő számára, ez az az alkotó harmónia, ami továbbviszi a világot.

Életem célja, hogy az embereket megnyugtassam, hogy az a jó, az a természetes, ha szeretik őket, és ők is szerethetnek. Sőt! Az visz színt, örömöt, perspektívát az életükbe, ha “használják” a szívüket. Meggyőződésem, hogy az a mámor, az a lángoló szenvedély, amit a szerelmesek egymás iránt éreznek, nem bolond dolog, nem egyfajta bohókás “kór”, hanem a legtisztább látásmód, ami egy időre leleplezi a szerető fél számára szerelme valódi szépségét és gyönyörűségeit. A szerelem megtermékenyíti az elmét, szárnyakat ad, és kiteljesít, csakúgy, mint a barátság és a másnak kárt nem okozó nevetés és öröm. Ezek azok a dolgok, amik igazán derűssé, boldoggá, élővé tesznek. Minden tárgy, minden táj, minden arc, minden, ami szép, ezt az emelkedett állapotot erősíti meg bennünk. A szépség és a szép dolgok eszközök, hogy az odaadásban és megszeretésben megmaradjunk;és tünetek, amik azt mutatják, hogy szívünk gyönyörűsége túlcsordult. Örülök, sőt, büszke vagyok arra, hogy olyan dolognak: a szerelemnek és a szenvedélynek a követe lehetek, ami mindenkié, s amiben időt eltölteni soha nem sajnál senki.

Életem célja, hogy előmozdítsak mindent, ami előremutató, újat, jobbat, szebbet hoz. Ha körülnézel a világban, minden tart valahova. Meggyőződésem, hogy a stagnálás is csak első stációja a pusztulásnak és a halálnak. Nincs idegenebb dolog tőled, mint a nem-lét. És nem is tudod, milyen hihetetlen közel áll hozzád a megújulás. Minden ébredés, minden lélegzetvétel arra ad erőt, hogy felfrissülten tégy valamit, hogy továbblépj. Ne félj soha a változásoktól! Hallgasd meg figyelmesen, ha valaki kritikát mond, vagy új dologgal áll eléd. Biztos van valami, amiben megszívlelendő a szava; mert ha megállapodsz, ha begyöpösödsz, elvesztél! Többet nem lesz, ami segítene átmosni, jobbá lenni. Szemléld a Természet rendjét nagy szeretettel és tanulékony lélekkel! Tanuld el belőle az élniakarást, és a fejlődés szakaszait, hogy kitartó lehess, és ünnepelj vele minden kikeletkor, amikor a születés győz a halál felett! Maradj lelkedben ifjú és derűs!

16 éves korom óta emlékszem Faerun istenségeire, és most, egy évtized után újabb löketet kapott ez az elfelejtődő tudás.

Bár sok más pantheont megismerhettem volna, nekem a Faeruni Pantheon az alfa és az omega, és talán nem is volna már kedvem újba beleszeretni.

De amint így, már érettebb fejjel, nem csak a papok ruháit nézve tekintek rájuk, komolyan el kell gondolkodnom, hogy a sokistenhit, és azon belül egynek a kizárólagos szolgálata meglehetősen valószerűtlen. Hiszen például ki lenne az a megátalkodott, aki nem beteg pszichéjű, s mégis a balszerencse istennőjében, vagy a pusztítás istenében partnert, életprogramot, imádási alanyt látna?

Ez az a kérdés, amit minden feltételezett papnak föltettem: Miért őt szolgálod? Szubjektív érvek, személyes dolgok, hóbortos érzelmek nem számítanak, csak az értelmesen gondolkodó elme, és a kerek világkép. Egy isten logikai rendszerébe bele kell férjen a létezés. Azt kívántam minden paptól, mondja el, hogy miképpen kerek a világ neki úgy, ahogy, és hogy került annak a kerek világnak a közepébe pont az az egy isten, aki persze valójában csak pár dolognak patrónusa; de mégis, hogy érthető meg abból a létezés, és mi az élet értelme. Az embernek van valahonnan energiája. Akik a Szentháromság Istenében igazi imádással hisznek, nyilván több és tisztább ez az ereje, amivel élnek, mint azoknak az ereje, akik szórakozásból, élmények és örömök tudatos vadászásából merítik azt mindennapjaikhoz. Nagyon érdekelt az is, hogy honnan merítik igazi, mély erejüket életükhöz ezek a papok.

Kevés kivétellel mindegyik pap, alaposan kiterjedt hitet vall. Látókörébe és személyes hitébe egy, vagy akár több istencsoport is beletartozik, de ez természetes, hiszen istene szövetségeseinek, barátainak morális és kognitív rendszerei nélkül egyetlen isten sem volna képes megállni a helyét, legalábbis a jók közül senki.