Életem célja, hogy a szenvedőknek vigaszt nyújtsak, és erőmhöz mérten szenvedéseiken enyhítsek. A lelkükben és testükben tökéletlenséget tapasztalók közül a békétlenek szenvednek leginkább, épp ezért a lelki békét és tartást gondolom a legfontosabbnak, amikor lelkünk fogékony a szeretetre, az élet örömeire és szépségeire, de állhatatos is, és nem zökkentheti ki kedvező állapotából minden apróság. Ebben a fogékony, együttérző állapotban részvét és hivatástudat ébred bennem a nap mint nap szenvedések közt élő ártatlanok felé, akik a társadalom, vagy egy ember önzése, igazságtalansága miatt mennek tönkre, a nyomorultak, foglyok, gyengék, nők, gyermekek, árvák, özvegyek irányában. A rajtuk való segítség, és az igazságosságon való munkálkodás öröme, semmi mással össze nem mérhető mélységű boldogságot ad az embernek, megfoszt az önmagam körüli forgástól, értelmet ad a mának és a holnapnak is. Ez a mély boldogság teszi igazán őszintén kedvessé és odaadóvá az embert, még akkor is, ha elkeseríthetné a sok bánat és szenvedés, amit látnia kell.