Silvanus és Lathander tisztelőjeként én is hiszek az erőslelkűség és a teremtett világ csodálatra méltó erejében. De legyen jelen bárhol is ez az erő, vadonban, vagy civilizációban, a legnagyobb áldás és ajándék az Életre nézve, amit átjár: a jó vezetés. Ha ez hiányzik, pásztor nélkül marad a nyáj, kiszolgáltatott, tétován toporgó tömeg.

Életem célja, hogy szolgálva hűségesen a megismert jót, bátran küzdjem végig a pályám. Ez a világ és az Élet alapja. Napról-napra, percről-percre kitartani abban az apróságban, ami rám van bízva. Ha a színekre, a változandóságra, a megújítókra bíznánk kizárólag életünket, az ingatagság önmagát emésztené el, s az változás fűszere egyre gyorsítván, végül mindent káoszba döntene. Nem. Az élet alapját a kitartás bátrai, s nem a nekimenők alkotják. Mint a ház kő-alapja, mi terhét hordja, mint a szív, ami évtizedeken át éjjel-nappal alázatosan dolgozik, nekünk is íly kötelességtudó, engedelmes szolgákká kell lennünk. A bennünk dolgozó erőket pedig öntsük a bátorságba, hogy kitartsunk akkor is, ha félünk feladatunktól, vagy ha az nehezünkre esik. A világon mindenki követ velekit. S így engedelmes is, akár tetszik, akár nem. Én nem majmolom azt, akinek szavát lesem, hanem büszkén, szabadon választottam őt és az engedelmesség útját, mert önmagam ura csak így lehetek, ha elengedem a függetlenség illúzióját.

Életem célja, hogy a szenvedőknek vigaszt nyújtsak, és erőmhöz mérten szenvedéseiken enyhítsek. A lelkükben és testükben tökéletlenséget tapasztalók közül a békétlenek szenvednek leginkább, épp ezért a lelki békét és tartást gondolom a legfontosabbnak, amikor lelkünk fogékony a szeretetre, az élet örömeire és szépségeire, de állhatatos is, és nem zökkentheti ki kedvező állapotából minden apróság. Ebben a fogékony, együttérző állapotban részvét és hivatástudat ébred bennem a nap mint nap szenvedések közt élő ártatlanok felé, akik a társadalom, vagy egy ember önzése, igazságtalansága miatt mennek tönkre, a nyomorultak, foglyok, gyengék, nők, gyermekek, árvák, özvegyek irányában. A rajtuk való segítség, és az igazságosságon való munkálkodás öröme, semmi mással össze nem mérhető mélységű boldogságot ad az embernek, megfoszt az önmagam körüli forgástól, értelmet ad a mának és a holnapnak is. Ez a mély boldogság teszi igazán őszintén kedvessé és odaadóvá az embert, még akkor is, ha elkeseríthetné a sok bánat és szenvedés, amit látnia kell.

Életem célja, hogy az igazság szolgája legyek. Az igazság alatt arra a dologra gondolok, amire minden igaz ember törekszik, legyen öreg, vagy csak apró gyermek. Ez a velünk született igazságérzet nem azonos a gyakran fonák és cinikus törvénykezéssel. Az igazság szeretete, ami magábafoglalja az elszántságot is annak védelmére: ez a megalapozója minden higgadt, bátor, felelős döntésnek, s így hosszú távon mindannak, ami a világ rendjében előrevisz. Ez a bennünk munkáló erő, ami kutat, tanúsít, megalapoz, fűt, ez a minden pillanatbani Létnek és magának a beszédnek is a legalapvetőbb föltétele, s a világban is minden effelé tart, még ha ideig-óráig a dolgok valódi arca elleplezhető is. Az igazság elfogadásából, abból, hogy minden dolog az, ami, és nem más, számtalan dolog következik, legfőképp is a tettek és vélemények megítélhetősége, másrészt kapcsolatba kerülésünk útja is a “jó”-val, ami végső soron az Élet igenlése, az adás ontológiai lényege, ami nem más, mint a másik személy hangsúlyozása, legalábbis az attól való felvállalt függés.