Életem célja, hogy szolgálva hűségesen a megismert jót, bátran küzdjem végig a pályám. Ez a világ és az Élet alapja. Napról-napra, percről-percre kitartani abban az apróságban, ami rám van bízva. Ha a színekre, a változandóságra, a megújítókra bíznánk kizárólag életünket, az ingatagság önmagát emésztené el, s az változás fűszere egyre gyorsítván, végül mindent káoszba döntene. Nem. Az élet alapját a kitartás bátrai, s nem a nekimenők alkotják. Mint a ház kő-alapja, mi terhét hordja, mint a szív, ami évtizedeken át éjjel-nappal alázatosan dolgozik, nekünk is íly kötelességtudó, engedelmes szolgákká kell lennünk. A bennünk dolgozó erőket pedig öntsük a bátorságba, hogy kitartsunk akkor is, ha félünk feladatunktól, vagy ha az nehezünkre esik. A világon mindenki követ velekit. S így engedelmes is, akár tetszik, akár nem. Én nem majmolom azt, akinek szavát lesem, hanem büszkén, szabadon választottam őt és az engedelmesség útját, mert önmagam ura csak így lehetek, ha elengedem a függetlenség illúzióját.

Életem célja, hogy a zene és elsősorban a dal által az életet szebbé, békésebbé és élhetőbbé tegyem. Mert a békét nem kivívni, vagy megkeresni kell, hanem apró-cseprő időtöltéseinkben, tevékenységeinkben éltetni és cselekedni kell, s erre legnagyszerűbb eszköz a derűhozó, bánatot és keserűséget földolgozó eszköz a dal és a beszéd. A beszédben, dalban, ékesszólásban maga a világ foglaltatik benne. Mondják, hogy a világmindenség egyetlen isteni dalban született meg. Ó bár e dalból csak pár strófányi töredék ismert volna, hogy minden ember naponta énekelhesse!… Milyen más is volna ettől a világ! A szó fegyvere még így is kifürkészhetetlen mélységekig hatol. Általa idézünk és űzünk, gyógyítunk és sebzünk, átlépünk helyet és időt, mit sem értve abból, hogy a név miképpen kapcsolódik viselőjéhez, a dallam varázsa a változtatáshoz, a szó hangsúlya az azt megszülő lélekhez, a visszhang békéje a szív megpihenéséhez. Mivé lenne szó és dallam nélkül a világ?

Életem célja, hogy az emberek életébe örömet vigyek. Mert lehet ezerféle az emberi lélek, boldoggá mindenkit ugyanaz tesz: az öröm, a jó társaság, a vidámság, a derű, és mindenek megszépítője, a szürke hétköznapok fölváltója: a cél, amiért mindenki a maga módján robotol: az ünnep. Az Ünnep. A kiemelkedés, a megkülönböztetés, a válogatottság, az emelkedettség valamint a barátok, közösség, öröm: mindez együtt a boldogság, ez segít, hogy múltunkra derűsen gondoljunk vissza. Aki tud ünnepelni, aki tud szeretteivel együtt-örülni, az minden egyébre is képes az életben, mert erőt nyer ezekből a pillanatokból. De aki képtelen arra, hogy igazán felszabadultan örvendezzen, az minden másra is alkalmatlan, ami boldoggá tehet. Boldog lenni: mindez nem lehetetlenség, ha az ember könnyű lélekkel engedi, hogy azt tegye szabadon, amit igazán tenni akar. Mindenki joga a boldogsághoz: ez az én számomra azt is jelenti: minden ember joga a szabadságon ösvényén keresztül az alapvetően őt megillető örömhöz. Szabadság és öröm nélkül az élet sivár lesz és keserű. Én azt mondom: örvendezzünk!

Életem célja: megmaradni, növekedni és növekedtetni a csendben, békében, külső és belső nyugalomban. Az emberi szív a megnyugvást keresi. A megbékélést önmagával és környezetével. S ha elérte, vagy ebbe az állapotba kerül: boldog. Napi tevékenységem, ünnepeim, hétköznapjaim, lakóhelyem, öltözetem, gondolataim: mindent próbálok úgy megválogatni, hogy lelki békém tükrözze és támogassa. S ha ebben az állapotban vagyok, szinte bármi történhet velem, vagy bármit tehetek, mindent nyugodt derűvel, csöndes örömmel fogadok. Mindig nevettem azon, ha valaki élményektől, eredményektől, munkától, barátoktól, egyszóval bármi kézzel foghatótól várta boldogságát. Valójában csak egyetlen dolog van, amit ha nélkülöznöm kellene, talán elveszíthetném békém és boldogságom, s ez nem más, mint a csend. De ez nem a halál csendje, hanem az Életé, a csobogó pataké, a susugó szellőé, az ébredő erdőé, a szelíd szívé. Áldás ül a békét hirdetőkön, s átok a felkavarókon. Áldás a csenden és átok a zajon.

Életem célja, hogy a tudást és a pillanatot megörökítsem, továbbhagyományozzam, hogy így a jövő boldogabb legyen a jelennél. Az ember legkülönlegesebb tulajdonsága a gondolkodás és elvonatkoztatás. Érezni sok más lény is tud, de mi a gondolatainkat is használjuk, és ezzel fel tudjuk mérni a végtelenség létét is. De ami a legcsodálatosabb: mindezt az egyedi és pillanatnyi tevékenységünket ki tudjuk merevíteni, függetleníteni tudjuk önmagunktól, és “örök” élettel tudjuk megajándékozni, ami megragadható, elvihető, felhasználható: egy másik gondolkodó számára továbbadható, s annak számára befogadható. Gondolatainknak és a jelennek az örökké tételére sok mód van, legjellemzőbben az írás és a rajzolás; de mindben ott van a felelős tanító és az alázatos tanítvány, az ajándékozó és a befogadó, a jelen és jövő, illetve a múlt és jelen találkozása, hogy ne hiába éljen az ember itt és most, mintha úttörő volna egy idegen világban, hanem hogy segítsünk egymáson, még ha nem is találkozunk, jellé varázsolt, szóvá sűrített gondolataink által.