Mielikki jóbarátjaként én is a teremtett világ legszebb megnyilvánulásának az erdőt tartom, de azon belül is gyönyörködöm a tisztásokban, ahol az erdő lakói találkoznak, ahol a természet termékenysége és gazdagságának teljessége látható. Ez a “csúcsok csúcsa” gondolat vezetett el minden erdők legnagyobbikához és legrejtettebbikéhez.

Mielikki jóbarátjaiként én is hiszek az érintetlen természetben való élet és utazás varázsában, de hiszek az előttem járóban is, akinek nyomát követem, aki nélkül elvesznék a végtelen hómezőkön; hiszek a kiüresedésben, hogy a megtisztulás fájdalmát belső béke és csend váltja fel, és a jóban való kitartással, valamint az apró dolgokra való odafigyeléssel ajándékoz meg.

Életem célja, hogy a zene és elsősorban a dal által az életet szebbé, békésebbé és élhetőbbé tegyem. Mert a békét nem kivívni, vagy megkeresni kell, hanem apró-cseprő időtöltéseinkben, tevékenységeinkben éltetni és cselekedni kell, s erre legnagyszerűbb eszköz a derűhozó, bánatot és keserűséget földolgozó eszköz a dal és a beszéd. A beszédben, dalban, ékesszólásban maga a világ foglaltatik benne. Mondják, hogy a világmindenség egyetlen isteni dalban született meg. Ó bár e dalból csak pár strófányi töredék ismert volna, hogy minden ember naponta énekelhesse!… Milyen más is volna ettől a világ! A szó fegyvere még így is kifürkészhetetlen mélységekig hatol. Általa idézünk és űzünk, gyógyítunk és sebzünk, átlépünk helyet és időt, mit sem értve abból, hogy a név miképpen kapcsolódik viselőjéhez, a dallam varázsa a változtatáshoz, a szó hangsúlya az azt megszülő lélekhez, a visszhang békéje a szív megpihenéséhez. Mivé lenne szó és dallam nélkül a világ?

Életem célja: megmaradni, növekedni és növekedtetni a csendben, békében, külső és belső nyugalomban. Az emberi szív a megnyugvást keresi. A megbékélést önmagával és környezetével. S ha elérte, vagy ebbe az állapotba kerül: boldog. Napi tevékenységem, ünnepeim, hétköznapjaim, lakóhelyem, öltözetem, gondolataim: mindent próbálok úgy megválogatni, hogy lelki békém tükrözze és támogassa. S ha ebben az állapotban vagyok, szinte bármi történhet velem, vagy bármit tehetek, mindent nyugodt derűvel, csöndes örömmel fogadok. Mindig nevettem azon, ha valaki élményektől, eredményektől, munkától, barátoktól, egyszóval bármi kézzel foghatótól várta boldogságát. Valójában csak egyetlen dolog van, amit ha nélkülöznöm kellene, talán elveszíthetném békém és boldogságom, s ez nem más, mint a csend. De ez nem a halál csendje, hanem az Életé, a csobogó pataké, a susugó szellőé, az ébredő erdőé, a szelíd szívé. Áldás ül a békét hirdetőkön, s átok a felkavarókon. Áldás a csenden és átok a zajon.

Életem célja, hogy a tudást és a pillanatot megörökítsem, továbbhagyományozzam, hogy így a jövő boldogabb legyen a jelennél. Az ember legkülönlegesebb tulajdonsága a gondolkodás és elvonatkoztatás. Érezni sok más lény is tud, de mi a gondolatainkat is használjuk, és ezzel fel tudjuk mérni a végtelenség létét is. De ami a legcsodálatosabb: mindezt az egyedi és pillanatnyi tevékenységünket ki tudjuk merevíteni, függetleníteni tudjuk önmagunktól, és “örök” élettel tudjuk megajándékozni, ami megragadható, elvihető, felhasználható: egy másik gondolkodó számára továbbadható, s annak számára befogadható. Gondolatainknak és a jelennek az örökké tételére sok mód van, legjellemzőbben az írás és a rajzolás; de mindben ott van a felelős tanító és az alázatos tanítvány, az ajándékozó és a befogadó, a jelen és jövő, illetve a múlt és jelen találkozása, hogy ne hiába éljen az ember itt és most, mintha úttörő volna egy idegen világban, hanem hogy segítsünk egymáson, még ha nem is találkozunk, jellé varázsolt, szóvá sűrített gondolataink által.

Életem célja, hogy az erdők üzenetét szívembe fogadjam és a világnak bemutassam. Az erdő nem csupán egymás mellett álló fákat jelent, hanem a természet embertől nem érintett működését is, hiszen kis tisztásoktól eltekintve mindent erdő borítana, ha nem volna ember. De van ember, aki az Erdőből kiszakított magának részeket, és félelmében erődöket alakított ki a természettel szemben. Pedig, ha elengedné félelmeit, és újra a fák között, a fák alatt élne, befogadná, magába engedné áramolni a természetet, olyan élő örömet és végtelen varázslatot ismerne meg, ami után a város fagyott és élettelen biztonságában hiába sóvárog, s amit csak ízlelgethet a “kirándulások” által. Mindannyian vándorok vagyunk itt, a Földön, de vannak, akik ezt a tényt magukhoz ölelik, mások ágálnak ellene. Életünk útját, átvitt értelemben való vándorlásunkat az erdő világában megélni: iskola. A bátorság, a megismerés, a befogadás és a megérzések iskolája. Szépsége és tanításának mélysége semmi emberkéz alkotta dologhoz, még a kertekhez sem fogható. Gazdag ez a tudás, mint az ősz, színeivel, gyümölcseivel.

Életem célja, hogy az ember és a teremtett világ közti harmóniát elősegísem. Ez a harmónia az ember részéről alázatot, odafigyelést, olykor aktív tevékenykedést, olykor örömteli várakozást, olykor vizsgálódást követel. A természet csodálatos rendszert alkotó testében az ember egészen egyedülálló, agilis, terjeszkedő tag. De a legfontosabb tulajdonsága, hogy magán túl gondolkodik és érez, ezért felelősség terheli, hogy a természettel szövetségben éljen, ne háborúban. Más dolog egy darab földnek, és minden rajta élőnek gazdája lenni, és más az urának lenni. És ami szintén fontos: az ember szerepe a természet helyes rendjében véges. Nem szabad tehát mindent akarnunk. Ha hagyod élni a világot, de elmész “vendégségbe” az érintetlen vadonba, sokkal többet tanulsz ott, mintha megszerezted volna magadnak. Csak figyelj szeretettel és befogadó lélekkel! Kertjében ülve, és megpihenve, vagy egy erdő fái közt sétálva a szív és lélek megnyugszik. Ez az a tiszta állapot, ami méltó és kívánatos minden élő számára, ez az az alkotó harmónia, ami továbbviszi a világot.

Életem célja, hogy előmozdítsak mindent, ami előremutató, újat, jobbat, szebbet hoz. Ha körülnézel a világban, minden tart valahova. Meggyőződésem, hogy a stagnálás is csak első stációja a pusztulásnak és a halálnak. Nincs idegenebb dolog tőled, mint a nem-lét. És nem is tudod, milyen hihetetlen közel áll hozzád a megújulás. Minden ébredés, minden lélegzetvétel arra ad erőt, hogy felfrissülten tégy valamit, hogy továbblépj. Ne félj soha a változásoktól! Hallgasd meg figyelmesen, ha valaki kritikát mond, vagy új dologgal áll eléd. Biztos van valami, amiben megszívlelendő a szava; mert ha megállapodsz, ha begyöpösödsz, elvesztél! Többet nem lesz, ami segítene átmosni, jobbá lenni. Szemléld a Természet rendjét nagy szeretettel és tanulékony lélekkel! Tanuld el belőle az élniakarást, és a fejlődés szakaszait, hogy kitartó lehess, és ünnepelj vele minden kikeletkor, amikor a születés győz a halál felett! Maradj lelkedben ifjú és derűs!